| Felemelõ élmény volt olyan emberrel találkozni, aki feltétel nélküli rajongással viseltetik egy olyan mesterség iránt, amelynek puszta létezése rohanással teli napjainkban lassan-lassan feledésbe merül. Róka Dénes alig egy éve lépett be a harmincasok klubjába. Már általános iskolában vonzani kezdte a fa, és le merem fogadni, hogy mikor divatba jött az elektromos kisvasút, õ még mindig bõszen tologatta a favonatot, és a Jetson-család helyett a Frédi és Bénit nézte. A sors mégis úgy hozta, hogy 21 éves korában szakított a faiparral, egy évvel késõbb pedig a mûbútorasztalossággal is, és átevezett az informatika zavaros vizeire. A szerelemre azonban nem lehet rácsukni az ajtót, bármilyen tömörfából faragták is. Dénes szerint egy számítógépes programon dolgozhat az ember heteken, hónapokon, sõt éveken át is, majd egyetlen gombnyomásra kitörölheti azt. Mintha semmi sem történt volna. A fa viszont megmarad. A faipari iskolából az intarziával eltöltött röpke idõ jelentette számára a legemlékezetesebb idõszakot, így amikor Dénes Odüsszeuszként visszavitorlázott a faipar kihívásokkal teli szigetére, nem volt meglepõ, hogy ezen a mezsgyén folytatta munkáját. A fa szeretete és a mûvészi véna ötvözésébõl születtek meg az egyre bonyolultabb intarziaképek. Vegyük például a �Kártya hátlapja� fantázianevû képet, amely nem kevesebb, mint kilenc különbözõ fából készült. És nem utolsó sorban: fõleg egzotikus fákból. Azt gondolná az ember, hogy a Dénes által használt anyagok, különösen a kis mennyiséget figyelembe véve, nehezen elérhetõk. Mégsem kell õt elképzelni, amint az õserdõbõl rohan elõ abodir ágakkal a kezében, nyomában felfegyverzett erdészekkel. Bár az említett fajták nem kaphatók a sarki boltban, mégis vannak bizonyos üzletek, amelyek bármilyen egzotikus fával ki tudják szolgálni a hasonló hobbit ûzõ vevõket. Amikor magam elé képzeltem a Róka Dénes által alkalmazott eszközöket, amelyekkel az alkotó az intarziacsodákat készíti, svédacél pengesort láttam a német tervezõasztal mellett. Amikor azonban megkértük, hogy egy fénykép erejéig álljon spontán modellt felsorakoztatott eszköztárával egyetemben, az asztalra mindössze egy dekorkés és egy ceruza került. A hirtelen csalódásból döbbent felismerés térített magunkhoz: egy intarziakép összeállításához nem kell anyagilag tönkremenni, és nem kell külön mûhelyt nyitni a japán szoftver hajtotta svájci vágóberendezéshez. Az alkotáshoz türelem, precizitás és nem kevés tehetség szükségeltetik. És persze a dekorkés, meg a ceruza. Dénest már csak a képek mennyisége választja el attól, hogy megnyissa saját kiállítását az arra érdemes képekbõl, és nyugodtan állíthatom, hogy minden egyes elkészített mûve megérdemli, hogy saját megvilágítást kapjon egy tágas teremben. |