Szekeres Attila a kortárs intarziamûvészet egyik kiemelkedõ alakja. Egyéni látásmódja, az intarziában forradalmian újnak számító technikája utánozhatatlan hangulatot kölcsönöz alkotásainak. Nem egyszerûen mozaikként kirak egy-egy mûvészi képet, hanem keze alatt új életre kel a fa. Szinte szürreálisnak mondható látásmódja filozófiai magasságokat ostromol. Ez az ifjú titán az életben azonban ugyanolyan, mint bárki más. Kicsit talán a mosolya õszintébb, mint az a sokunk által viselt maszkoknál megszokott. Nem is húzzuk az idõt, egybõl a lovak közé csapunk.
- Mikor kezdtél az intarziával foglalkozni?
Az úgy volt, hogy becsületes állampolgárként elmentem 8. után szakmát tanulni - intarziakészítõnek a Kaesz Gyula faipari szakmunkásképzõbe. Egy évet voltunk a suliban, ahol megtanították a kézi vágást, de a gépi vágáshoz nem jutottunk hozzá, én a mai napig nem tudok rendesen géppel vágni.
- Eredetileg miért ezt a szakmát szemelted ki magadnak?
Tulajdonképpen ez egy öntudatlan választás volt, majdhogynem a véletlen mûve. Valamilyen formában én mindig kifejeztem magam, és amikor mi ketten a fával összefogtunk, akkor meggyõzõdtem róla, hogy ez egy jó választás volt. Emellett persze rajzolok, meg zenélek is, tehát mindig a mûvészet volt a kijelölt irányzat.
- Milyen zenét játszotok?
Folklór zenész vagyok, mindenféle ütõhangszerrel, de legfõképpen a ceglédi ütõkannának vagyok a virtuóza. Autentikus folkbluesba, írzenébe is tettünk kitérõket barátaimmal. Ez mindig úgy kiegészítette egymást az intarziával, mert míg ez egy befelé forduló magányos alkotómunka, a zene meg egy kiáradó, tulajdonképpen közösségi dolog.
Az interjú alatt felhívja valaki. Gyorsan és udvariasan közli vele, hogy most nem tud beszélni. Kérdõ tekintetemre szavakkal válaszol.
Ez Laár András barátom volt. Körülbelül egy éve nem zenélünk együtt, de régebben sokat játszottunk. Vele leginkább az autentikus cigány folklórban zenéltünk, én ott éreztem magam a legjobban.
- Ugorjunk vissza az iskolához.
Tehát megszereztem a faipari szakmunkás papíromat, de nem is vagyok igazi szakmunkás, hiszen a gépet nem is tudom kezelni. Ezt nem is bánom, mert míg a gép a kellõ furnérokat tömbben, ipari teljesítményben vágja ki, addig én minden egyes darabkát egyedül választok ki, így gyakorlatilag minden alkotásom egyedi és megismételhetetlen.
- Mûvészként hogyan viszonyulsz a Fához?
Egyfajta alázat szükséges ehhez a munkához: nekem mindig össze kell dolgoznom a fával, és tisztában is vagyok vele, hogy a végeredmény nem csak az én dicsõségem. Ebben ott van az is, amit a fa magától hozzátett.
- Meg lehet az intarziakészítésbõl élni?
Nem. Ez sajnos nem sikerült, de így a zenével együtt keresek annyi pénzt, hogy elvegetálok belõle. Viszont az öröm, amit kapok az alkotómunkák által, ez többszörösen megfizet engem. Figyelem azokat az embereket, akik jó állásban vannak jó fizetéssel, azonban az igazán értékes dolgokra nem marad idejük. Az élet bebizonyította, hogy számomra ez a helyes út, hiszen rengeteg elismerést kapok mindenhonnan. Ez azt bizonyítja, hogy amit csinálok, nem csak nekem tetszik. Ez nagyon megnyugtató tud lenni, és rengeteg öröm forrása. Egy ember, aki munkahelyén dolgozik, az év nagy részét eltölti munkával, és csak kis részét nyaralással. Nálam ez pont fordítva van. Alig várom, hogy hazamehessek dolgozni. Én a nagyobb részt élvezem, és nekem bõven elég, hogy boldoggá tesz a szakmám, a mûvészetem gyakorlása.
- Sok mûvész kényszerült a tehetségének „elaprózására.” Ennyire taszít az ipari termelés?
Dehogyis! Én is foglalkozok mindenféle tárgyak gyártásával, de azokat is mindet én tervezem. Sok segítõm van, akik szakmailag, mûvészetileg támogatnak, viszont lelkiekben rengeteg támogatást kapok, és ez feledteti velem, hogy nem vet fel a pénz. Emellett Zen gyakorló vagyok. A Mokusho zen Dojo szerzetes gyakorlója vagyok. Már 14 éve gyakorlom, és már kaptam szerzetesi avatást. Tanulásomnak nincs célja, mint a mûvészetnek. Mert ha cél lebeg a szemünk elõtt, akkor nem tudunk feloldódni. Ezzel szemben, ha valaki nagyon céltudatos, akkor nem tudja az „itt és most”-ban a csodát felfedezni. Ez az Ars Poeticám.û

A teljes cikket az Intarzia Magazin következõ számában olvashatják, amit idén még ingyen megrendelhetnek, ha regisztrálnak a honlapunkon, illetve ha küldenek egy emailt a szerkesztoseg@intarzia.eu címre.